“A „niklai remete” Berzsenyi Dániel (1776–1836) régi, nemesi család gyermekeként született Egyházashetyén. A  „szilaj és szertelen” ifjú Berzsenyi meglehetősen későn került iskolába, a soproni evangélikus líceumban pedig magatartása és tanulmányi eredményei is kifogásolhatók voltak. A latin nyelv és a mitológia viszont érdekelte, kiválóan ismerte Horatius műveit. 1793-ban rövid időre megszökött Sopronból és katonának állt, majd 1795-ben végleg elhagyta a  várost. Visszatért szülőföldjére, és feleségül vette másod-unokatestvérét, az akkor 16 éves Dukai Takách Zsuzsannát. A niklai birtokán gazdálkodó, vidéki magányba visszahúzódó Berzsenyi idegenkedett az irodalmi élettől, ezért is emlegették „niklai remete” néven. 1796-tól írt titokban verseket. Alkotásait mindenki, még családtagjai elől is eltitkolta. Későn kiadott első kötetéről Kölcsey írt részletes bírálatot. Ezt Berzsenyi recenziónak álcázott csúfolódásnak érezte, és még a  korábbinál is jobban elszigetelte magát a  művelt irodalmi nyilvánosságtól. Magánya csupán élete utolsó éveiben enyhült, amikor 1830-ban rendes tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia. Berzsenyi versei a  klasszicizmus és a  romantika jegyeit egyaránt mutatják. Gyakori antik utalásai, időmértékes verselése még az előbbihez köti, rímes-ütemhangsúlyos költeményei, szenvedélyes megfogalmazásmódja, szélsőséges költői képei viszont már a romantika felé mutatnak.
A költő felfedezése Berzsenyi sokáig csak magának verselt. Munkáira barátja, Kis János költő és evangélikus lelkész figyelt fel az 1800-as évek legelején. Azt a néhány verset, amelyet Berzsenyi megmutatott neki, továbbküldte Kazinczy Ferencnek, a  korabeli irodalmi élet legtekintélyesebb alakjának. Kazinczy bátorító szavakkal válaszolt Berzsenyinek. Levelezni kezdtek, elhatározták, hogy kiadják a verseket. Berzsenyi első verseskötete végül 1813-ban jelent meg, a  második pedig –  tíz új verssel kiegészülve – 1816-ban. A közös munkából, a  hosszú levelezésből barátság született, amelyről Berzsenyi Kazinczynak ajánlott versei is tanúskodnak.
Vitája Kölcseyvel 1817-ben a Tudományos Gyűjtemény hasábjain jelent meg Kölcsey Ferenc (1790–1838) híres bírálata Berzsenyi kötetéről. Az írás annyira mélyen érintette a költőt, hogy gyakorlatilag felhagyott a  versírással. Kölcsey művét a  kortársak recenziónak nevezték, de műfaja valójában kritika. Első mondata Berzsenyi eredetiségét hiányolja: „A poeta és versifi cator úgy különböznek egymástól, mint Archimedes és az ács: amaz, ki a machinát kigondolta, ez, ki azt útmutatás szerént kifaragta.” Tehát nem elég a  mesterségbeli tudás, nem elég versfaragónak lenni, a költészet alapja a kreativitás, az ötlet. Kölcsey dicséri Berzsenyi lírájának erőteljességét, de helyenként dagályosnak tartja verseit, és kifogásolja, hogy fi atalkori műveit is felvette a kötetbe. Kölcsey bírálatát követően Berzsenyi alig írt verset. Elmélyült esztétikai tanulmányokat folytatott, hogy megalapozott választ adhasson Kölcseynek. (Berzsenyi első felindulásból küldött, feldúlt reakcióját a Tudományos Gyűjtemény nem jelentette meg.) Kidolgozott válaszát 1825-re készítette el Berzsenyi, és Észrevételek Kölcsey recenziójára címmel adta közre a Tudományos Gyűjteményben. E művében a  romantika szemszögéből igyekezett cáfolni Kölcsey klasszicista esztétikai alapon álló kifogásait. Az  1820–1830-as években további esztétikai munkákat írt, legjelentősebb ezek közül a Poétai harmonistika című költészeti szintézis, amely Berzsenyi akadémiai székfoglalójaként jelent meg 1833-ban. Kölcsey – a megbántott költőtárs halálakor, 1836-ban – engesztelő emlékbeszédet írt róla.”

Forrás: OH_MIR10TA.indb (tankonyvkatalogus.hu) 130.o.