Búcsúzás Kemenes-aljától

Messze setétedik már a Ság teteje,

Ezentúl elrejti a Bakony erdeje

Szülőföldem, képedet.

Megállok még egyszer, s reád visszanézek.

Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!

Vegyétek bús könnyemet.

Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását

S ácsorgó ajakam első mosolygását

Szülém forró kebelén;

Ti láttátok a víg gyermek játékait,

A serdülő ifjú örömit, gondjait,

Éltem vidám reggelén.

Mélyen illetődve búcsúzom tőletek;

Elmégyek: de szívem ott marad véletek

A szerelem láncain.

Hímezze bár utam thesszali virulmány,

Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány

A szerencse karjain;

Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,

Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok

Örömmel tölt órái!

Nem ád vissza nékem már semmi titeket!

Evezzem bár körül a mély tengereket,

Mint Magellán gályái.

Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit

S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit

Egy tündér kép elvágja!

A szilaj vágyások gígászi harcait,

E bujdosó csillag ezer orkánjait

Bévont szemünk nem látja.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,

Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,

Messzebb járnak szemeink.

Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,

Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,

S későn hullnak könnyeink.