Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelid
Távol csillag remegő sugarát.
 
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
 
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
         
Tanultam én, hogy általszűrve a 
Tudósok nom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon 
Elemekről ád hírt az égi fény.
      
Magamba zárom, véremmé iszom, 
És csöndben és tűnődve gyelem, 
Mily ős bút zokog a vérnek a fény, 
Földnek az ég, elemnek az elem?
      
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha 
A jégen, éjen s messziségen át?
      
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, 
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
      
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig! 
Küldözzük a szem csüggedt sugarát, 
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!