Petőfi Sándor

Kiskőrös, 1823. Január 1. – Fehéregyháza környéke , 1849. Július 31.

Kis-Kunság

Előadja: Urbán Richárd

Hova szívem, lelkem

Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott,

Ujra láttam végre születésem földét,

A szép Kiskunságot!

Bejártam a rónát,

Melyet átölel a Tisza-Duna karja,

S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét,

Az anya, úgy tartja.

 

Itt vagyok megint a

Nagyvárosi élet örökös zajában,

Oh de képzeletem most is odalenn az

Alföld rónáján van;

Testi szemeimet

Behunyom, és lelkem szemeivel nézek,

S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az

Alföldi vidékek.

 

Forró nyárközép van,

Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára

Mint a lángeső, oly égető özönnel

Ömlik a pusztára...

Puszta van körűlem,

Széles hosszu puszta, el is látok messze,

Egész odáig, hol a lehajló ég a

Földdel olvad össze.

 

Gazdag legelőkön

Visz az út keresztül; ott hever a gőböly,

Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most

A kövér mezőből.

Cserény oldalánál

Szundikál a gulyás leterített subán,

Kutyái is lomhák, nem is pillantanak

Az útazó után.

 

Itten a lapályon

Egy ér nyúlik végig, meg se' mozdul habja,

Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár

Szárnyával megcsapja;

Szép fövény az alja,

Egészen lelátni sárga fenekére,

A lusta piócák s a futó bogarak

Tarka seregére.

 

Szélén a sötétzöld

Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja,

Közbe hosszu orrát üti víz alá a

Gólyafiak anyja,

Nagyot nyel, és aztán

Fölemeli fejét s körülnéz kényesen,

A vízparton pedig töméntelen bíbic

Jajgat keservesen.

 

Amott egy nagy ágas

Áll szomorún, egykor kútágas lehetett,

Mellette a gödör, hanem már beomlott,

Be is gyepesedett;

Elmerengve nézi

Ez a kútágas a távol délibábot,

Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét

Már eleget látott.

 

Ott van a délibáb

A láthatár szélén... nem kapott egyebet,

Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt

Tartja a föld felett.

Emerre meg gyérül

A legelő, végre a nyoma is elvész,

Sárga homokdombok emelkednek, miket

Épít s dönt a szélvész.

 

Nagy sokára egy-egy

Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok,

Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva

Komondor csavarog,

Tenger szántóföldek

Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza,

Lefelé hajlanak, kalászaikat a

Nehéz mag lehúzza.

 

A zöld búza között

Piros pipacsok és kék virágok nyilnak,

Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa,

Mint egy vérző csillag.

Közeleg az este,

Megaranyasodnak a fehér fellegek,

Szép felhők! mindenik ugy megy el fölöttünk,

Mint egy tündérrege.

 

Végre ott a város,

Közepén a templom, nagy komoly tornyával,

Szanaszét a város végén a szélmalmok

Széles vitorlákkal.

Ugy szeretek állni

A szélmalmok előtt! elnézem ezeket,

Amint vitorlájok hányja, egyre hányja

A cigánykereket.

 

Pest, 1848. június

 

Ajánlás: Urbán Richárd

Mit jelent a színésznek a vers?