História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűz leányról
[részletek]
Nóta: Oly búval, bánattal az Aeneas király, etc.
A tündérországról bőséggel olvastam,
Olasz krónikából kit megfordítottam,
És az olvasóknak mulatságul adtam,
Magyar versek szerint énekben foglaltam.
Lészen most beszédem ifjú Árgirusról,
királynak kisebbik fiáról,
Ő szeretőjéről, tündér szűz leányról,
Fáradsága után ő vigasságáról.
Bizonnyal országát én meg nem mondhatom,
Akléton királynak hol legyen, nem tudom.
A tündérországban volt kővára, tudom;
Mint a krónikából értem és olvasom.
Ékes tartománnyal a király bír vala,
Szép, fénylő kővára országában vala.
Asszony felesége szép Medana vala,
Három vitéz fia a királynak vala.
Régi rakott kertje a királynak vala,
Mely szép termő fákkal ékesítve vala,
Drága szép folyóvíz kertjében foly vala,
Mellyel szép kőkertje ékesítve vala.
Történék azonban, kertjében hogy járna,
Egy szép virágos fát ott a kertben láta,
Melyet ő ezelőtt még nem látott volna,
Honnat hozták oda, ő azt kérdi vala.
Virága mint ezüst, olyan színű vala,
A közepe pedig szép gyöngyszemmel rakva,
Melynek a termését alig várja vala.
Háromszor egy napon megvirágzik vala.
Sietséggel király a kertészt hívatá,
Kérdé, az almafát ki plántálta volna.
Mondá, hogy ő többé azt nem látta volna,
Sőt, annak szépségét még ő is csudálná.
Gyönyörűségesen nappal az almafa
Ezüst virágával úgy tündöklik vala,
Éjszaka nagy szépen megérik almája,
De reggelre fáján egy sem marad vala.
Ezen az Akléton igen búsult vala,
Másodszor is a fa megvirágzik vala,
Gyöngyös virágjában sokat behordata,
Éjszaka őrzőket a kertbe bocsátta.
Reggelt alig várja, a király felkele,
Palota ablakán a kert felé néze,
A szép gyümölcsfának hát nincsen termése,
Ő maga őrzőkhöz a kertbe bemene.
Gyorsasággal siet a király hozzájok,
De hát a fa alatt mind elaludtanak,
A király felkölté, kérdé, mit láttanak,
Azok a királynak imígyen szólának:
„Az arany almákat fán szépeket láttunk,
Egy kis szelet fújni éjszakán hallottunk,
Mely miatt mindnyájan el kellett aludnunk,
Mintegy fél megholtak földre nyomattattunk.”
Igen hamar király házában bemene,
Nagy bánatnak magát mindjárást ereszté,
Egy jövendőmondót hamar kerestete,
Kinek a bús király ekképpen beszéle:
„Mondd meg nekem (úgy mond) ezt a fát ki hozta?
Akaratom ellen kertemben plántálta?
Az ő szép termését kertemből elhordja,
Mely miatta, látod, jutottam nagy búra.
Ha nekem megmondod, várjad nagy jutalmát.
Örömre fordítod az én bánatimat,
Vészesz ottan tőlem sok ajándékokat,
Teszek én teveled ottan minden jókat.”
A jövendőmondó Filarínus vala,
Ki ördögségekkel oly igen bölcs vala;
Harmadnapot kére gondolkodására,
Akkor szóról szóra neki megmondaná.
Király megengedé, előle elmene,
Harmadnap eltelvén a királyhoz méne,
Királyt fiaival házban együtt lelé,
Filarínus így szól király beszédire.
Mondá: „A termő fát az, ki odahozta,
Ugyanazon ember termését elhordja.
A tennen gyermeked neked megmondhatja,
Az, ki fa termését megoltalmazhatja.
Ennek ő kedvéért hozták ez fát ide,
Az ő szép személyét kívánta látnia,
De ez felségednek fordúl bánatjára,
És te gyermekednek nagy búdosására.”
Filarínus ennél többet ott nem szóla,
Szép ajándékokat király néki ada,
Fa megvirágoznék, immár alig várja,
Idő reá telvén, fénylik szép virága.
Szép vetett nyoszolyát tétete fa alá,
Ő nagyobbik fiát őrizni bocsátá;
A szép nyoszolyában hanyatt fekszik vala,
A szép termőfára szemmel nézett vala.
Látá, hogy az alma nagy szépen megérék,
Álomhozó szellő azontúl érkezék,
Nagy nehéz álomtól szegény elnyomaték,
Királytól aluva reggel találtaték.
Középső fiát is elküldé próbára
Jövendőmondónak parancsolatjára.
Hasonlatosképpen ez szintén úgy jára,
Király megharagvék jövendőmondóra.
Szegény Filarínust piacra viteté,
Nagy hirtelenséggel fejét elütteté,
Nem fog semmit az ő könyörgő beszéde,
Nagy bánattal király házába beméne.
Király felesége szép Medéna asszony,
Kisebbik fiával beméne az ajtón,
Királyt vigasztalja szép Medéna asszony,
Kisebbik fiával, a szép Árgirussal.
Tekintetes ifjú az Árgirus vala,
Nagy ékes beszédű, szép termetű vala.
Szép ékes erkölccsel felruházva vala,
Miért az országban neki híre vala.
Nagy kegyes beszéddel atyját vigasztalja:
„Én szerelmes atyám – a királynak monda –,
Egy szót szólnék, hogyha felséged nem bánná,
És ha ráhajlana én kívánságomra.
Ím, látod, bátyáim meg nem őrizheték,
Sem az őrizők is eszekben nem vették,
Almalopót neked meg nem jelentheték,
Felséged bánatját nem engesztelheték.
A jövendőmondót megöletted, látom,
Mely cselekedeted bizony igen bánom,
Mert mit jövendölt volt, igaz leszen, tudom.
Nekem jelentette ez éjtszaki álom.
Én szerelmes atyám! hadd menjek el én is,
Ha megőrizhetem? Hadd próbáljam meg én is,
Az álomhozó szél ha reám támad is,
Miként a több őrzők, ha elaluszom is?”
A keserves király mondá Árgirusnak:
„Szerelmes szép fiam, az én bánatomnak
Ne örülj oly igen én búsulásomnak,
Ne légy oka, fiam, minden bánatimnak!
Mert ha igaz leszen Filarínus szava,
Bánatomra nekem ez dolog fordulna,
Neked, édes fiam, sok búdosásodra,
Bár inkább az alma fástul vesszen oda.
Mi vagyon énnekem, fiam, aranyalmám,
Az almafát inkább jobb, hogy levágassam,
Tűzre mind tövestől, virágostól hányjam,
Hogynemmint ennél is inkább háborodjam!”
„Megbocsáss, jó atyám – az ifjú így szóla –
Akaratod ellen elmegyek – azt monda –.
Igaz leszen talán Filarínus szava,
Noha te felséged őtet levágatta.”
[…]
Csuda ékességét a kertnek csudálja,
Szép folyó forrásra a kertben talála,
Mint egy olvasztott réz, olyan színű vala,
A helynek is nevét arról híják vala.
Zöldellő borostyán kertet környül fogta,
Ciprus és puszpánggal a kert teljes vala,
Pirosló narancsfák a kertben plántálva,
Liliomvirágok nevekednek vala.
Kertnek közepében sok füvek valának,
Szagos balzsamomfák szépen illatoznak,
Szép kiterjedt sűrű nagy magas cédrusfák
Napnak fénye ellen árnyékot tartanak.
Egy szép tiszta forrás fának árnyékában,
Szépen hömpölyögvén, földből kibuzogván,
Szép lassú folyással kertben széllyelfolyván,
Gyenge, szép pázsitot mindenütt áztatván.
[…]
„Szerelmes rózsámnak, ifjú Árgirusnak
Mondd meg ezen szóval az én virágomnak:
Holtig érte adom magam nagy bánatnak,
Ím lásd, rabja vagyok immár a halálnak.
Nem jöhetek immár többé őhozzája,
Legyen már csendesen tőlem az ő tagja,
Kit őneki hozott telhetetlen álma,
Kit mostan restelle érettem hagynia.”
Nem tűrheté mégis, de visszafordula,
Testét apolgatja és csókolja vala,
Mely nehezen lélek a testet elhagyja,
Ily szíve-szakadva tőle nem válhata.
„Bizonnyal jól tudom, én édes szerelmem,
Neked is ez nehéz, hogy nem láthatsz engem,
Mind hiába annyi fáradságod leszen.
Töltsd azon ki bosszúd, ki árulód leszen!”