Arany János

Nagyszalonta, 1817. Március 2. – Budapest , 1882. Október 22.

Híd-avatás

Szólt a fiú: „Kettő, vagy semmi!”

És kártya perdül, kártya mén;

Bedobta... késő visszavenni:

Ez az utolsó tétemény:

„Egy fiatal élet-remény.”

A kártya nem „fest”, - a fiúnak

Vérgyöngy izzad ki homlokán.

Tét elveszett!... ő vándorútnak

- Most már remény nélkül, magán -

Indúl a késő éjtszakán.

 

Előtte a folyam, az új hid,

Még rajta zászlók lengenek:

Ma szentelé föl a komoly hit,

S vidám zenével körmenet:

Nyeré „Szűz-Szent-Margit” nevet.

 

Halad középig, hova záros

Kapcsát ereszték mesteri;

Éjfélt is a négy parti város

Tornyában sorra elveri; -

Lenn, csillagok száz-ezeri.

 

S amint az óra, csengve, bongva,

Ki véknyan üt, ki vastagon,

S ő néz a visszás csillagokba:

Kél egy-egy árnyék a habon:

Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

 

Elébb csak a fej nő ki állig,

S körülforog kiváncsian;

Majd az egész termet kiválik

S ujjonganak mindannyian:

„Uj hid! avatni mind! vigan.”

 

„Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!”

Fehérben ifju és leány

Ölelkezik s a hídon van már:

„Egymásé a halál után!”

S buknak, - mint egykor igazán.

 

Taps várja. - „Most a millióson

Van a sor: bátran, öregem!” -

„Ha megszökött minden adósom:

Igy szökni tisztesebb nekem!”

S elsímul a víz tükre lenn.

Hivatlanul is jönnek aztán

A harmadik, a negyedik:

„Én a quaternót elszalasztám!”

„Én a becsűletet, - pedig

Viseltem négy évtizedig.”

 

S kört körre hány a barna hullám,

Amint letűnnek, itt vagy ott.

Jön egy fiú: „Én most tanúlám

Az elsőt: pénzem elfogyott:

Nem adtak: ugrom hát nagyot!”

 

Egy tisztes agg, fehér szakállal,

Lassan a hídra vánszorog:

„Hordozta ez, míg birta vállal,

A létet: mégis nyomorog!” -

Fogadd be, nyilt örvény-torok!

 

Unalmas arc, félig kifestve -

Egy úri nő lomhán kikel:

„Ah, kínos élet: reggel, estve

Öltözni és vetkezni kell!”

Ezt is hullámok nyelik el.

 

Nagy zajjal egy dúlt férfi váza

Csörtet fel és vigyorgva mond:

„Enyém a hadvezéri pálca,

Mely megveré Napoleont!”

A többi sugdos: „a bolond!...”

 

Szurtos fiú ennek nyakába

Hátul röhögve ott terem

S ketten repűlnek a Dunába:

„Lábszijjra várt a mesterem:

No, várjon, míg megkérlelem!”

 

„Én dús vagyok” kiált egy másik

S élvezni többé nem tudom! -”

„Én hű valék a kézfogásig

S elvette Alfréd a hugom’!”

Eltűnnek mind, a járt uton.

 

„Párbajban ezt én így fogadtam:

Menj hát elül, sötét golyó’! -”

„Én a szemérmet félrehagytam,

És íme, az lőn bosszuló:

Most vőlegényem a folyó. -”

 

Igy, s már nem egyenkint, - seregben,

Cikázva, némán ugranak,

Mint röpke hal a tengerekben;

Vagy mint csoportos madarak

Föl-fölreppenve, szállanak.

 

Órjás szemekben hull e zápor,

Lenn táncol órjás buborék;

Félkörben az öngyilkos tábor

Zúg fel s le, mint malomkerék;

A Duna győzi s adja még.

 

Néz a fiú... nem látja többé,

Elméje bódult, szeme vak;

De, amint sűrübbé, sürübbé

Nő a veszélyes forgatag:

Megérzi sodrát, hogy ragad.

 

S nincs ellenállás e viharnak, -

Széttörni e varázsgyürüt

Nincsen hatalma földi karnak. -

Mire az óra egyet üt:

Üres a híd, - csend mindenütt.

Mit jelent a színésznek a vers?