Csokonai Vitéz Mihály

Debrecen, 1773. November 17. – Debrecen , 1805. Január 28.

Az én poézisom természete

Előadja: Wischer Johann

Sírhalmok, óh köd-lepte kertek,
   Te szívborzasztó éjszaka!

   Te alvilág vakablaka!
Ti holtak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
   Setétes vőlgyei,
Ahol petécses fantomának
Bóbiskolt Hervey!

Gyászhely! melytől lekünk irtódzik,
   Hol minden érzésünk elhal,

   Fülünk csak csendességet hall,
Szemünk a semmitől kapródzik,
Csak kupressz árnyékát láthatja
   A holdnak fényinél,
Midőn azt bágyadtan ingatja
   Egy sír-fuvallta szél.

Szörnyű környék! hová a lélek
   Ha ólomszárnyakon repűl,

   Réműlve jár, alél, elhűl
S félholtan hátrál vissza vélek.
Szörnyű környék! kérkedj Youngoddal.
   Ki hantodon ragyog;
Isten veled s mord ánglusoddal!
   Én ánglus nem vagyok.

Mások siralmas énekekkel
   Bőgettessék az óboát,

   És holmi gyász-trenódiát
Ríkassanak jajos versekkel.
Én íly kedvetlen embereknek
   Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
A kedves estike.

Nékem inkább oly bokréta
   Árnyékozza képemet,
Melyet nyér a víg poéta,
   Múlatván a szépnemet:
Ezt a vídámabb múzsáknak
S a mosolygó gráciáknak
Fűzzék öszve rózsaszínű újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.
 
Nem kell kupressz, mellyel Rácint
   Tisztelé Melpómene;
Egy kis rózsa, egy kis jácint
   Nékem jobban illene.

  Mert ez Lillám szép szemével,

   Az pedig tekintetével
Egyezvén, mindenkor lészen tűköröm;
S így mindég új dalra késztet új öröm.
 
Így veszem fel víg lélekkel
   Gyengén rezgő lantomat;
S majd Lillám új énekekkel
    Lelkesíti húromat,

   Míg leng a friss esti szellő,

   S szárnyán egy nárdust lehellő
Rózsában megszállnak a kis istenek
És mennybéli koncertecskét zengenek.
 
Lelkünkből e víg hangokkal
   Minden únalom kivész,
Mert megédesítjük csókkal
   Ott, hol tartós pauza lész.

 
Bágyadt nótánk vég-szózatja

   A szép tájt elszunnyadtatja;
S addig andalgunk az esti hajnalon,
Míg egymás ölébe hullunk a dalon.

Ajánlás: Wischer Johann

Mit jelent a színésznek a vers?