Petőfi Sándor

Kiskőrös, 1823. Január 1. – Fehéregyháza környéke , 1849. Július 31.

A XIX. század költői

Előadja: Rátóti Zoltán

Ne fogjon senki könnyelműen

A húrok pengetésihez!

Nagy munkát vállal az magára,

Ki most kezébe lantot vesz.

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni

Saját fájdalmad s örömed:

Nincs rád szüksége a világnak,

S azért a szent fát félretedd.

 

Pusztában bujdosunk, mint hajdan

Népével Mózes bujdosott,

S követte, melyet isten külde

Vezérül, a lángoszlopot.

Ujabb időkben isten ilyen

Lángoszlopoknak rendelé

A költőket, hogy ők vezessék

A népet Kánaán felé.

 

Előre hát mind, aki költő,

A néppel tűzön-vízen át!

Átok reá, ki elhajítja

Kezéből a nép zászlaját,

Átok reá, ki gyávaságból

Vagy lomhaságból elmarad,

Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,

Pihenjen ő árnyék alatt!

 

Vannak hamis próféták, akik

Azt hirdetik nagy gonoszan,

Hogy már megállhatunk, mert itten

Az ígéretnek földe van.

Hazugság, szemtelen hazugság,

Mit milliók cáfolnak meg,

Kik nap hevében, éhen-szomjan,

Kétségbeesve tengenek.

 

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!

 

És addig? addig nincs megnyugvás,

Addig folyvást küszködni kell. –

Talán az élet, munkáinkért,

Nem fog fizetni semmivel,

De a halál majd szemeinket

Szelíd, lágy csókkal zárja be,

S virágkötéllel, selyempárnán

Bocsát le a föld mélyibe.

Ajánlás: Rátóti Zoltán

Mit jelent a színésznek a vers?