A vidám természetű poéta

Sírhalmok! Gyász temető kertek
   Melyek örökös setétség
   S szívet borzasztó csendesség
Mostoha keblében hevertek,
   Ti bús melankóliának
   Setétes vőlgyei!
   Hol szomorú múzsájának
   Áldozott Hervey.
 
Itt az érzésnek minden neme
   Még az élőben is meghal.
   Füle csak csendességet hall,
A semmitől írtódzik szeme,
   A ciprus a hold fényjénél
   Árnyékát mutatja.
   Egy sírból kitántorgott szél
   Bágyadtan mozgatja.
 
Szörnyű környék! melyhez a lélek,
   Fantáziáin repűlve,
   Irtódzással megy s réműlve,
Félhóltan hátrál vissza vélek.
   Szörnyű környék! kérkedj bátor
   Bús lantú Youngoddal:
   Isten hozzád, gyászos sátor!
   Komor ángulusoddal.
 
Mások irtóztató énekkel
   Bőgessék bús obojjokat
   És siralmas nótájokat
Jajgassák keserves versekkel;
   Kerítse szürke Hesperis
   Gőzölgő fejeket:
   Én nem óhajtom egyszer is
   Követni ezeket.
 
Nékem inkább oly koszorú
   Kösse felkent fejemet,
Melynek színe nem szomorú,
   S múlatja a szebb nemet:
Ezt a vídámabb Múzsáknak,
A mosolygó Gráciáknak
   Fűzzék öszve rózsaszínű ujjai,
   Élesszék fel ambróziás csókjai.
 
Nem kell ciprus, mellyel Racint
   Tisztelte Melpómene,
Apró viola s hiacint
   Bár hajamon fénylene:
Apró és kék tőlcsérjei
Olyak, mint szépem szemei.
   Ez kell nekem. - Homlokomat ne érje
   Shakspeárnak akónitos fűzérje.
 
Így veszem fel víg lélekkel
   Gyengén rezgő lantomat,
S majd kedvesem egy énekkel
   Lelkesíti húromat.
Míg leng az estvéli szellő
Szárnyán egy nektárt lehellő
   Rózsában a kis szerelmek megszállnak
   És mennyei harmóniát csinálnak.
 
Szívünk elolvadt részeit
   Élesztjük új dalokkal,
Pauzák únalmas ideit
   Édesítjük csókokkal.
Ah! a híves esthajnalon
Így alszunk el egy szép dalon,
   S énekünknek végső bágyadt szózatja
   Az andalgó vidéket elaltatja.