A Magánossághoz

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
   Álmodba most is engemet;
   Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
   Ringasd öledbe lelkemet!
   Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
   Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
   E helybe andalogni jó,
   E hely poétának való.
 
Itt a magános vőlgybe és cserében
   Megfrisselő árnyék fedez,
   A csonka gyertyányok mohos tövében
   A tiszta forrás csergedez.
   Két hegy között a tónak és pataknak
   Nimfái kákasátorokba laknak;
   S csak akkor úsznak ők elő,
   Ha erre bőlcs s poéta jő.
 
A lenge hold halkal világosítja
   A szőke bikkfák oldalát,
   Estvéli hűs álommal elborítja
   A csendes éjnek angyalát.
   Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
   Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
   Gyakran vezess be engemet,
   Nyugtatni lankadt lelkemet.
 
Te a királyok udvarát kerűlöd,
   Kerűlöd a kastélyokat;
   S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
   Ott a fogyasztó gondokat.
   A félelem s bú a vad únalommal -
   Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
   A nagy világ jótétedet
   Nem tudja s útál tégedet.
 
Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
   Goromba lelkét bünteted;
   A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
   A lárma közzé kergeted.
   Futsz a csatázó trombiták szavától,
   Futsz a zsibongó városok falától:
   Honnyod csupán az érező
   Szív és szelíd falu s mező.
 
Mentsvára a magán szomorkodónak
   Csak a te szent erődbe van,
   Hol bíztatásit titkos égi szónak
   Hallhatja a boldogtalan.
   Te azt, ki megvetette a világot,
   Vagy akinek már ez nyakára hágott,
   Kiséred és apolgatod;
   Magát magával bíztatod.
 
Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
   Naggyá az olyan bőlcseket,
   Kiknek határtalanra terjegetted
   Testekbe kisded lelkeket.
   Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
   Mint a sebes villám setétes éjjel;
   Midőn teremt új dolgokat
   S a semmiből világokat.
 
Óh, kedves istenasszony! én is érted
   Gyakorta mint sohajtozom,
   Mert szívemet baráti módra érted,
   Midőn veled gondolkozom.
   Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
   Hív vagy, nem úgy, mint a mai
   Színes világ barátai.
 
Lám, mely zavart lármák között forognak
   A büszke lelkek napjai,
   Kőről kövekre görgenek, zajognak,
   Mint Rajna bukkanásai. -
   De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
   Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
   Tisztán, magába, csendesen:
   Élünk, kimúlunk édesen.
 
Sőt akkor is, mikor szemem világán
   Vak kárpitot sző a halál:
   Ott a magánosság setét világán
   Béhúllt szemem reád talál.
   Síromba csak te fogsz alá követni,
   A nemtudás kietlenén vezetni:
   Te lészel, ah! a sírhalom
   Vőlgyén is őrzőangyalom.
 
 Áldott Magánosság! öledbe ejtem
   Ottan utólsó könnyemet,
   Végetlen álmaidba elfelejtem
   Világi szenvedésemet.
   Áldott Magánosság! te légy barátom,
   Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
   De ez napom mikor jön el?
   Áldott Magánosság, jövel!