Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán meg elfeledve a dal,
Melyre egykor tanítottalak?!
Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!
Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben másképp szol az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek …
Puszta bar, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!
Hozzatok dalt emlékül, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirul;
Zengjetek meg a jövőt, ha majdan
E kopár fold újra felvirul.
Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek buját édesítvén:
Fiaim, csak énekeljetek!
A bokorban itt az ősi feszek,
Mely növelte könnyű szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bar a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szel összevissza tépte:
Úgy tennetek, mint az emberek?
Itt hagynátok, idegent cserelve…?
– Fiaim, csak énekeljetek!