"Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. aug. 30. 1941. okt. 24. Kolozsvár) költő, szerkesztő. A két világháború közötti *erdélyi magyar líra kiemelkedő egyénisége.

Életútja teljes egészében szülővárosához kötődik, ahol a Felvidékről idekerült családja rendezett anyagi helyzete, hagyományos erkölcsi tartása, öröklött szellemisége határozta meg alapvetően érlelődését, pályája alakulását. "Az építész fia" anyai elődei révén (dédapja a szabadságharc bukása után bebörtönzött Pákh Mihály iglói evangélikus lelkész volt) a 48-as eszményeket kapta örökségül, erdő-mester nagyapjától (Brocz Sándortól) pedig a természetszeretetet. Középiskoláit a Református Kollégiumban végezte, jeles tanárok irányítása mellett és olyan kiváló iskolatársak közösségében, mint például Makkai Sándor, Kós Károly, Áprily Lajos. Egyik volt tanárának, Imre Sándornak a visszaemlékezése szerint (Pásztortűz 1940/12) "a költészet iránt hajlamot még nemigen mutató serdülő rendkívüli érdeklődést tanúsított a történelmi múlt iránt".

A felsőbb osztályos diáknak talán ezért lett kedvenc olvasmánya Zrínyi és Katona József művei mellett Széchenyi és Eötvös prózája, Arany János epikája. A családi otthon meghitt légkörét leginkább a konzervatív (de félreérthetetlenül ellenzéki irányú) magyar nemzeti szemlélet jellemezte, s az iskolai neveléssel összhangban nyilván ez befolyásolta az ő tájékozódását is. Hetedik gimnazistaként öntudatosan vallotta, hogy minden erejével nemzetét kívánja szolgálni.

Szülővárosában megkezdett jogi tanulmányait szembetegsége miatt nem fejezhette be (a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen mások mellett Somló Bódog, Böhm Károly, Márki Sándor volt professzora), ennek ellenére a Kolozsvár modern arculatának kialakításában szerepet játszó építész apjától örökölt vagyona lehetővé tette, hogy függetlenül, 1916-tól kezdve kizárólag az irodalomnak éljen.

Már joghallgató korában cikkei jelentek meg a Dobsina és Vidéke, majd az Ellenzék, az Erdélyi Lapok, a Kolozsvári Hírlap és más újságok hasábjain. Első verseit A Hét és az Új Idők közölte 1916-ban (utóbbi önkényesen Reményi Sándor néven). Jellegzetesen "századvégi" költeményekkel jelentkezett, Reviczkyék nyomdokaiba lépve. A Nyugat lírai forradalma, Ady Endre új látása nemigen érintette meg; jobbára az almanach-líra érzelgős, világfájdalmas akkordjait szólaltatta meg. Magányos költő vívódásairól és útkereséséről vallanak első kötetének (Fagyöngyök. 1918) darabjai is, s ezek a kiforratlan versek nem mentesek a dekadencia hangzataitól sem.

Erdélynek Romániához való csatolása mély megrendülést jelentett a fiatal kolozsvári költő számára is. Az erdélyi magyarság döntő többségével együtt képtelen volt zokszó nélkül elfogadni a főhatalom megváltozásával bekövetkezett helyzetet. Kétségbeesetten látta, miként menekülnek ősi szülőföldjükről százezrek, miként hagyják el verejtékes munkával teremtett otthonukat, adják fel megalapozott egzisztenciájukat. Ez idő tájt születtek a keserű indulattól fűtött, izzó nemzetféltő szenvedélytől átitatott Budapesten kiadott Végvári-versek (Segítsetek! Hangok a végekről. 1919; Mindhalálig. 1921), melyekben a kényszerűségből álnevet használó költő helytállásra, itthonmaradásra buzdította kisebbségi léthelyzetbe szorított testvéreit. A nagyméretű kivándorlás ellen emelte fel szavát, amikor így kiáltotta szét fájdalomban fogant személyes üzenetét: "Leszek őrlő szú az idegen fában, / Leszek az alj a felhajtott kupában, / Az idegen vérben leszek a méreg, / Miazma, láz, lappangó rút féreg, / De itthon maradok!" (Eredj, ha tudsz!)

A Végvári-versek a trianoni trauma árnyékában születtek, s felrázó tömeghatásukat a szókimondás nyíltsága is magyarázhatja. Ez a kétségtelenül publicisztikus hangvételű líra akkoriban a meg nem alkuvással, a "karszti sors" vállalásának erkölcsi parancsával forrt össze sokak tudatában. Divatos volt a II. világháborút követő első évtizedekben mindezt sommásan nacionalista érzelemgerjesztésnek nevezni (egyik-másik Végvári-versben kétségtelenül előfordulnak túlzottan indulatos kitörések, félreérthető frázisok is), de hiba lenne akár a Reményik-életmű eme korai fejezetét is egészében mellékterméknek tekinteni.

Az Erdélyben titkon terjesztett, kéziratos formában kézről kézre adott Végvári-versek óriási népszerűséget szereztek szerzőjüknek Magyarországon is: a Kisfaludy- és a Petőfi-Társaság gyorsan tagjai sorába választotta a költőt. Idők múlásával azonban a fájdalomban fogant, indulatokat fölszító katasztrófa-hangulat is csillapodott, s az erdélyi írástudók legjobbjai felismerték, hogy elérkezett az építő sorsvállalás ideje. Ennek a józan, realisztikus helyzettudatnak a talaján mondott búcsút is a Végvári-korszaknak. Egy évtizeddel később 1933-ban Miért hallgatott el Végvári? című versében már ezt vallotta: "Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak: igazabbá lenni." A húszas évek közepétől aztán azt a humánummal átitatott minőségigényt állítja költői és irodalomszervezői programja középpontjába, amelynek termékenyítő kisugárzásában, a hagyományos erdélyi tolerancia szellemében fogant transzilvanizmus eszmekörén belül időtálló értéket képviselő versei sora született. Németh László írta róla 1927-ben: "Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb lírikusa, mint Reményik. Első versei a magyar epigon-líra s a magyar konzervativizmus sablonos villanásai, de ahogy az erdélyi új magyar világ tengelyébe kerül, költészete és szempontjai egyre nemesednek, emelkednek, konzervativizmusa erdélyi konzervativizmus már: türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át s emberi emelkedése megérzik lírájában is" (Protestáns *Szemle 1927/7).

1921-től haláláig az ő nevéhez kötődik a Pásztortűz, amelynek fejlécében neve főszerkesztőként, a szerkesztőbizottság tagjaként, laptulajdonosként, majd halála után alapítóként végig ott olvasható. 1926-ban részt vesz a Helikon íróközösség alapításában, s betegsége miatti olykori távolmaradásai ellenére későbbi munkájában is.

A húszas-harmincas években folyamatosan megjelenő verseskötetek jelzik költői pályájának markáns erővonalait, tanúsítják lírájának fokozatos elmélyülését, eszmevilágának tisztulását. A Vadvizek zúgása (1921), A műhelyből (1924), az Egy eszme indul (1925) versei egyelőre inkább csak az átmenet jegyeit viselik; ekkor még bizonyos fokú elvontság, túlkompenzált érzékenység uralja a magányosságban menedéket kereső költő magatartását, de a szenvedélyes természetszeretet és a mély vallásosság egyre határozottabban központi helyre kerül verseiben. "A természetközelség számára fizikai és lelki szükséglet" állapítja meg erről a korszakról Kántor Lajos Az építész fia (1983) c. kötethez írott bevezető tanulmányában. Tavaszy Sándor pedig már annak idején észrevette, hogy "természetszemléletében van valami szakrális vonás".

Nagy költőelődök és kitűnő kortársak (Petőfi, Arany, Vörösmarty, Vajda János, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály) vonzásában építi tovább kitartóan egyre terebélyesedő életművét, amelynek gondolati tengelyében az a felismerés áll, hogy a közösséggel való azonosulás, a közösségi gondok és feladatok vállalása a kisebbségi lét körülményei között megkerülhetetlen erkölcsi kötelezettsége az erdélyi írástudónak. Vigasztalást nyújtani a szenvedőknek, a megalázottaknak: ez a szerepvállalás jellemző a Végvári-attitűdtől jócskán eltávolodott re is, aki a Trianon utáni évtizedekben Áprily Lajos és Tompa László mellett, velük egy sorban az erdélyi lelkület leghívebb lírai kifejezője. Miklós"Bánffy *Miklós jegyezte meg róla: "... minden sorából Erdély magyarságának hangja szól..."

Belső idegharcok, önkínzó tépelődések közepette, eszmények és konkrét lehetőségek ütközésvonalai mentén formálódott és teljesedett ki a húszas évek közepétől az a pátoszmentes, érzelemgazdag lírai univerzum, melynek dimenzióit sűrűn megjelenő kötetek körvonalazzák (Atlantisz harangoz. 1926; Két fény között. 1927; Szemben az örökméccsel. 1930; Kenyér helyett. 1932; Romon virág. 1936; Magasfeszültség. 1940).

Kenyér helyett című könyvében istenes verseit fogta egybe, s lírájának ez az a tartománya, mely Ady Endre ilyen jellegű verseinek birodalmával határos. A kötethez Áprily Lajos írt bevezetőt, s azt próbálta megfejteni, hogy a hozzá oly közelálló pályatárs "miért halad a régi, szociálisan kiható s később is az örömszerzés programját vállaló és hirdető költészet útjáról a mindjobban zárkózó individuális líra szűkebbnek látszó körei felé".

Pár év múlva a Romon virág c. kötete egyik ciklusában kapott helyet napjainkban is egyik legismertebb, legtöbbet idézett, 1931-ben írott verse, az Ahogy lehet. A sorsvállaló közéletiség programját fogalmazta meg itt politikai realizmusról és elkötelezettségről tanúskodó tisztánlátással. Jelszó lett ez a verscím Erdélyben, a kisebbségi léthelyzetben élő magyarság legszélesebb soraiban. És amikor rövid idő múlva az Erdélyből váratlanul eltávozott jóbarát, Makkai Sándor Nem lehet című tanulmányára válaszolva megírta Lehet, mert kell című vitacikkét (Ellenzék 1937. febr. 17.), a helytállásban kikristályosodott erdélyi gondolat, az élni akarás, az építő munka érveit sorakoztatta fel az önfeladással szemben.

"Az új Makkai Sándor elcsodálkoztató és megdöbbentő gondolatai mellett írta állandóan idézgetjük a régi Makkai Sándort, a kisebbségi élharcost, akitől azt tanultuk, hogy az életből az Életbe juthatunk, hogy az élet minden körülmények ellenére is nem puszta valóság, hanem megvalósítandó minőség, nemcsak lehetőség, hanem követelmény, nemcsak adottság, hanem kategorikus imperatívusz..." Ugyanitt fejezte ki azt a reményét is, hogy "egyszer majd nyilvánvalóan otthonra találunk a minket körülvevő népek között".

A harmincas évek vége felé a fenyegetően térhódító fasizmust, antihumánumot elítélve az "ordas eszmékkel" nyíltan és határozottan szembefordult a költő. Élete alkonyán, 1941 tavaszán pedig megírta a Korszerűtlen verseket jelleme és szelleme legmélyebb tartalmainak összegzéseként. De már jóval előbb világosan kifejezésre juttatta tiltakozását a faji megkülönböztetés minden formája ellen (például Petrovics ítél című, 1935-ben írt költeményében, ahol többek között ez olvasható: "A vér: semmi. A Lélek: a minden";). Nem sokkal a Korszerűtlen versek keletkezése előtt úgy érezte, a korabeli hangulatban az ő verseinek jó része "ünneprontó" lenne. Pomogáts Béla írta: "E versekkel vált az élettől búcsúzó Reményik Sándor az ugyancsak búcsúzó Babits *Mihály társává és szövetségesévé" (Élet és Irodalom 1983/32). Babits Az erdélyi költő című esszéjében ezt a szövetséget pecsételte meg elismerő soraival, mondván egyebek között: "Különös, hogy Erdély leghangosabb hatású dalnoka ez a csöndes, tartózkodó, szemérmes jellemű költő lett, de nem érthetetlen [...] A költő ~ évei nehéz évek voltak. Nehéz és küzdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével. Azt hiszem, ebben a helyzetben senki sem tudott volna tökéletesebben viselkedni. A költői tehetség nem volt elég itt, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek" (Pásztortűz 1940/12).

1940 decemberében a Pásztortűz összeállítással köszöntötte ötvenéves főszerkesztőjét. Kerek esztendő múlva (1941 decemberében) a folyóirat újabb összeállítással jelentkezett olvasói előtt: ezúttal a súlyos betegségtől meggyötört, szülővárosában elhunyt Reményik Sándortól búcsúztak pályatársai, hű barátai (mások mellett Asztalos István, Miklós">*Bánffy *Miklós, Bartalis János, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kovács László, Makkai Sándor, Molter Károly, Spectator, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Tompa László). Itt jelent meg egyik utolsó (1941. január 28-án, Sopronban keletkezett) költeménye ezzel a címmel: Meghalni mégis egyedül kell...

A Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Viszonylag rövidre szabott élete, pályája során volt része megérdemelt sikerekben, elismerésben két alkalommal (1937-ben és 1941-ben) Baumgarten-díjjal, 1941-ben már halála után a Magyar Tudományos Akadémia nagydíjával tüntették ki , hogy aztán hosszú évtizedeken át az ő költői életművét is megpróbálja elsüllyeszteni, nemzedékek irodalmi tudatából kiiktatni a dogmatikus irodalompolitika. A második világháború után, a kommunista-nacionalista diktatúra idején Romániában (de jószerivel Magyarországon is) csak elítélő jelzőkkel és minősítésekkel lehetett említeni nevét. Ennek a könyörtelen, durva kirekesztésnek az ideológiai megalapozója Nagy István volt, aki 1950-ben R. S. a magyar polgárság nacionalista költője címmel közölt róla terjedelmes, "leleplező" vádiratot az Utunk "Irodalmunk újraolvasása" c. sorozatában. Lényegében negatív volt a kicsengése az ő költészetét is újra előtérbe állító 1957-58-as "Nézzünk hát szembe" vitának is, amelynek keretében *Antal Péter és Szőcs István szólt "még egyszer s talán utoljára" az "omló világ árnyék-kapitányá"-ról.

Az egyoldalúan negatív megközelítéssel szemben a 70-es évektől mutatkozik bizonyos oldódás: 34 versét Szemlér Ferenc beiktatja az általa szerkesztett Az Erdélyi Helikon költői (1973) c. antológiába; költészetét értékelő rövid fejezet kerül be A romániai magyar irodalom története XII. osztályos középiskolai tankönyvébe (1977); s újabb versválogatással szerepel a Cs. Gyímesi Éva szerkesztette Múlt, jövő mezsgyéjén (1980) c. antológiában is, a Tanulók Könyvtárában. Mindezeket követően kerül sor arra, hogy a költő válogatott verseinek kötete is besorolódjék a Romániai Magyar Írók sorozatba (Az építész fia. Kántor Lajos válogatásában és bevezető tanulmányával. 1983).

Párhuzamosan Magyarországon is megjelennek alapos értékelő tanulmányok költészetéről (Imre László, Pomogáts Béla) s egy, "istenes verseit" tartalmazó kötet (Jelt ád az Isten. Imre Mária gondozásában. Bp. 1981) után átfogó válogatás (Erdélyi március) Imre László bevezető tanulmányával. Bp. 1990), amely az egykori költőtanítvány, Sövényházyné *Sándor Judit gondozásában egy külön ciklusban (Álmodsz-e róla?)-nak Szőcsné Szilágyi Piroskához és Imre Ilonkához írott, legnagyobbrészt kiadatlan verseit és leveleit tette hozzáférhetővé.

Közben 1985-ben Várady Huszár Ágnes Pittsburghban angol fordításban a Végvári-verseket jelentette meg (Trianon in Transsylvanian Hungarian Literature. Sándor Reményik's "Végvári-poems" címmel)."

Forrás: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon - Reményik Sándor